Nándorfehérvár ostroma

Szőnyi Balázs írta 2020. 07. 04., szo - 23:39 időpontban

Mondhatnók akár a győzelmek napjának is július 4-ét, hisz' ehhez a naphoz köthető Nándorfehérvár ostroma, melyből óriási fölénnyel, győztesen kerültünk ki Hunyadi Jánosnak köszönhetően.

Nándorfehérvár 1440. évi ostroma volt az oszmánok Magyar Királyság ellen indított szultán vezette első nagyszabású koncentrált hadjárata, amelynek során – Thuróczy János szavaival – "Amurát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, s mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól." Nándorfehérvár 1440. évi ostromáról nagyon kevés pontos információval rendelkezik a történettudomány, pedig annak jelentősége összemérhető a 16 évvel későbbi ostrommal. Ezért azt különféle szűkszavú és ellentmondásos források összevetése alapján Szabó Pál próbálta átfogó igénnyel rekonstruálni PhD-disszertációjában.

Zsigmond volt az első magyar király, akinek a török hódítással már komolyan szembe kellett nézni: ennek során az oszmán interregnum csak lélegzetvételnyi szünetet jelentett a fenyegetett országoknak. 1421-ben II. Murád szultán került az Oszmán Birodalom élére, amivel az európai hódítások új lendületet vettek. Így az 1420-as évekre a balkáni ütközőállamok (amelyekre addig sem igen lehetett számítani a török elleni védekezésben) már jobbára a török függésbe kerültek. Ezért a király jobbnak látta, hogy bizonyos várakat, területeket közvetlenül a Magyar Királysághoz csatol: így alakult ki az első vagy déli végvárrendszer.

Ennek jegyében a király Tatán 1426-ban megegyezett Lazarevics István szerb despotával, aki átadta neki Nándorfehérvár és Galambóc várait. (Galambócot azonban parancsnoka a magyarok helyett a törököknek adta át, az elfoglalására 1428-ban indított hadjárat nem hozott sikert, viszont súlyos veszteségekkel járt.) Zsigmond halálának évében mintegy fél éven keresztül parasztfelkelés tombolt Erdélyben, amely tovább csökkentette az országrész ellenálló képességét a török portyákkal szemben.

Zsigmond halála után Habsburg Albert lett a király, aki azonban (amellett, hogy cseh király is volt) a megválasztása érdekében tett engedmények miatt nem tudott hatékonyan kormányozni. Uralkodása alatt foglalta el a török Szendrő várát. Albert 1439-ben meghalt, és a rivális főúri ligák megosztottá váltak az új király személyét illetően (V. (Utószülött) László ill. I. Ulászló).

Thuróczy János szavaival: "Eközben Magyarország egész népében szakadás támadt, minden szeretet megbomlott, kölcsönösen egymás vesztére törtek (...). Így a Pannonföld vezérei és urai vad haddal tépték-szaggatták az országot, mely a szent királyok alatt kellemetes, biztos nyugalomban élt - s miután az egyetértés gyarapít - mindenfelől összehordott gazdagságban bővelkedett. (...) Minden korú ember kész volt az ártalomra s nem kímélte életét. Viszálytól vezettetve, mind az országlakosok meghasonlottak és harcra keltek azért, hogy ki a király. Ezek Ulászló királyt követték, amazok Erzsébet királyné és fia dolgát próbálták előbbrevinni. És minthogy az itthoni csapatok nem voltak elegendők, hogy diadalmaskodjanak az ellenségen, idegenből fogadtak zsoldosokat. Ez a dolog azután nagy lángot vetett az országban."

1456. július 4-én megkezdődött Nándorfehérvár ostroma. Egyfelől II. Mehmed, a hódító. Krónikásai szerint 12 országot tiport el és 200 várost csatolt a birodalmához, 40 ezernyi reguláris seregével és 30 000 akindzsivel – irreguláris harcosával -, 200 ágyújával, a legnagyobb mozsarak a nyolc méteres hosszat is elérik. Örök szégyeneként Európának, jól megfizetett keresztény pattantyúsok, igazi szakértők kezelik az ágyúkat.

És előttük Nándorfehérvár, Magyarország kulcsa. Európa kulcsa.

A várat tán hétezer katona védheti, Szilágyi Mihály vezetésével. Az ő megsegítésükre érkezett Hunyadi János, tízezres seregével. Hiába volt az országos felhívás, a bárók közül csak Kórógyi János jött el 2000 katonájával.

A Duna túlpartján Kapisztrán János atya harmincezernyi gyengén felszerelt és kiképzetlen keresztessel. A legtöbbjük sosem próbált harcot, csak a pápa üzenete és a lánglelkű atya szavai hívták hadba őket, keresztes háborúba a török ellen.

Egy birodalom feszül itt egy országnak, egyik hit a másiknak. A török mecsetekben a müezzinek napjában ötször rikoltják a világba, hogy nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája. Itt, a seregben meg az járja, hogy nincs más úr a földön, csak Mehmed, a hódító. A legyőzhetetlen. A Kayser-i-rüm, aki bevette Konstantinápolyt. Talán itt van az a magyar pattantyús is, aki Konstantinápoly falait verette ágyúival, oly eredményesen.

A törökök lelkesek. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért a vár fokára. Nem mindennapi lehetőség ez… Nagy a lelkesedés.

És némelyik török szívében tán ott a félsz, emlékezve anyja szavára, ki így riogatta engedetlen gyermekét: „Szeszini kesz! Hunyadi gelijor!” („Elhallgass! Hunyadi jön!”)

Hunyadi. A hadak villáma. A gyaur, aki újra és újra leverte a török hadakat. Aki vesztett néha csatát, de mindig újra előállt és akkor… Akkor győzött.

És lassan, nehezen, de telnek a napok…

Baltoglu admirális török hajóhada már odaveszett. Szeád-es Din török krónikás így írt a két folyó találkozásánál lezajlott vízi ütközetről:  „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.”

1456. július 21. A török táborban egyre rosszabb az ellátás. Fogytán az élelem. És az az átkozott pestis… A járvány egyre jobban elharapódzik. A szultán tudja, nem húzhatja sokáig az időt. És dönt: kiadja a parancsot egy döntőnek szánt rohamra. És éjfél után már a vár falai között folyik a harc, a tornyokon már több helyütt is török zászló leng.

Hunyadi erősítést kért a keresztesek táborából s mikor az megjelenik a törökök hátában, lovasságával ront a törökre. 22-én reggelre az utolsó, legelszántabb janicsárokat is kiverik a várból.

A török sereg jelentős károkat szenvedett. A pasák azt tanácsolták a szultánnak: vonuljanak vissza. II. Mehmed nemigen hajlott a szavukra. Nagyok ugyan a veszteségek, de nem katasztrófálisak. És a másik fél is sem múlt el nyomtalanul az eddigi ostrom, az utolsó csata. A döntést attól tette függővé, mit tesznek a magyarok.

Hunyadi pedig nem tett semmit. Várt. A győzelem után sem tartotta seregét elég erősnek ahhoz, hogy elsöpörje vele a török tábort. Márpedig ő értett hozzá. Évtizedek óta harcolt a török ellen, akkora sikerrel, mint senki más előtte. Még azt is megtiltotta a katonáinak, hogy engedély nélkül kicsapjanak a törökre.

De nem mindenkinek ő parancsolt…

Mivel már nem a törökök uralták a folyamot, nem gátolta semmi a kereszteseket, hogy átkeljenek rajta. Át, a várhoz, át a török sereg elébe. Pont ők maradjanak ki a mulatságból? Elvégre azért jöttek, hogy kiverjék a törököt, nem, hogy Nándorfehérvár alól, de egész Európából. Az, hogy ennek az álomnak nem sok realitása volt akkoriban, a legkevésbé sem zavarta az összegyűlt, egyszerű népet.

A keresztesek nem engedelmeskedtek Hunyadi parancsának. Nem engedelmeskedtek ők senkinek, a jó Kapisztrán atyán kívül, de ő még a Száva túlpartján van, fősereggel. Mentek hát a maguk feje után…

Öt íjász felkapaszkodik egy dombra és - mintha vasárnapi vigalomban lennének - lőni kezdik a török sereget. A törökök először nevetnek csak, de a vidámság gyorsan bosszúságba fordul és… Egy csapat szpáhi üget, hogy eltakarítsa a tolakodó légyként szemtelenkedő gyaurokat. A merész íjászok megsegítésére egyre több keresztes árad ki a várból és a folyón túli főtáborukból is mind többen indulnak meg, szállnak csónakba, vagy ki, ahogy tud. Az agg Kapisztrán atya is csónakba száll, a folyó közepéről szól, kiált az övéihez.

Próbálja visszafogni őket, de nem értik szavait, csak az atyát látják a vízen. Tán a rohamot vezényeli épp!

Megindult a roham! A nagy roham, hogy valamennyi pogányt a pokol fenekére vessék! Megindul a keresztes tábor.

A Kayser-i-rüm nem buta ember. Tudja, hogy ezt a képzetlen, gyér fegyverzetű csőcseléket legyőzik, széttapossák az ő ruméliai szpáhijai. A török lovasok el is vágják a kereszteseket a vártól és elkezdik véres munkájukat. A vén Kapisztrán atya elmúlt már hetven éves is, de a hajdani keresztény vértanúk lelkülete hevíti. Kétezernyi harcost gyűjt maga köré, magasba emeli a keresztet és úgy kiáltja, amit Pál apostol írt a philippieknek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi”! És megindulnak a török tábor felé.

És ismét dübörög a föld. Nem, nem a rohamozó, török lovassággal csatázó keresztes gyalogok léptei alatt. A várból tör ki a maradék nehézlovasság. Céljuk az őrizetlenül maradt török ágyúállások sora. Hunyadi jön!

A meglepett topcsiknak (török tüzérek) még arra sincs idejük, hogy beszegezzék az ágyuk gyújtólyukát, ahogy szokás volt ekkoriban, hogy az ellenség ne használhassa fel a zsákmányolt ágyúkat. Sorra hullanak el a kardcsapások alatt, és magyar kézen van már minden ágyú. Némelyik magyar a lováról ugrik le, mások gyalog érkeznek, sebesen forgatják az ágyúkat. A messze földön híres török ágyúk már a saját lovasságukat lövik, véres utcákat vágnak keresztesekre támadó szpáhik soraiban. Dől a ló, hull az ember.

És magyar lovasok sem állnak meg. Oldalba támadják a már így is két tűz közé szorulva küzdő török lovasságot. Kapisztrán keresztjét magasba tartva rohan és mögötte rohamoznak a keresztesek. A szedett-vedett had eléri a török sátrakat és féktelen pusztításba kezdenek.

A várbeliek is megérzik a diadal illatát. Egyre több katona ront ki, özönlik a sereg a várból és tovább szorongatja a harcoló törököket.

Mehmed dönt. Menjenek a janicsárok. A személyes testőrsége, a félelmetesen kiképzett ötezer fős elitcsapat. Mert kellenek az ágyúk! Bármi áron, de vissza kell szerezni őket! A szultán maga vezeti őket. A diadal közel! De az ágyúk messze vannak… Hiába kísérlik meg újra és újra, de nem jutnak el addig. A szultán a földre sújt egy rá támadó merész magyart, de nyílvessző fúródik Mehmed legfenségesebb combjába. Csaknem lefordul a lováról, de már ott vannak az emberei, mentik a padisahot, az iszlám csillagát.

Teljes a zűrzavar. a törökök futnak. A táboruk oda, hátrahagynak mindent, és ha nem lenne a partot őrző négyezer szpáhi, tán hírmondójuk sem maradna.

És eljön az este, 1456. július 22. napjának estéje.

A magyarok visszahúzódnak a várba. Hunyadi tapasztalt katona, még mindig tart a törökök ellentámadásától.

Mit sem tudnak arról, hogy a huszonnégy esztendős Kayser-i-rüm kétségbeesésében mérget nyelne, emberei alig tudják megakadályozni szultánjuk öngyilkosságát. A had, a török had pedig mindenét hátrahagyva menekül.

Hunyadi ismét győzött.

Előtte a világ. Mit neki ötven éve súlya, mit számít a fáradtság, hogy sosem jő a segítség, mikor kéri. Már tervezi is, hogy hadak élén indul Bizánc visszavételére és kiszorítja a törököt Európából, hiszen itt az alkalom, leverte a császár hadát.

De utoljára győzött, mert augusztus 11.-én áldozatává válik az ostrom után kitört pestisjárványnak. Amely elviszi a vén Kapisztrán atyát is.

De a diadal világraszóló!

III. Callixtus pápa 1457. augusztus 6-án – a győzelmi hír vételének első évfordulóján – elrendelte, hogy ez a nap az Úr Színeváltozásának napjaként ezután az egész keresztény világban ünnep legyen. Ezt az ünnepet azóta is megtartják a katolikus egyházban.

A nándorfehérvári diadal emlékköve a belgrádi Kalamegdan parkban
A nándorfehérvári diadal emlékköve a belgrádi Kalamegdan parkban

A sikertelen ostrom ellenére nem szűntek meg a török portyák a Délvidéken és Erdélyben.

1441-ben Iszhák bég "aki Szendrő várának kapitánya és egész Rácország birtokosa volt, nagy hadat gyűjtött, és a falvakat meg a városokat erősen raboltatta". Seregét Hunyadi János Szendrő váránál verte szét. Ez után a bég már "nem oly szabadon nyargala minden felé".

1442-ben "így járt vele a híres Mezét bég is, aki úgy tanyázott Marosszentimre mellett,mintha a hazájában volna. De azért mégsem, mert itt bátrabban rabolt és fosztogatott". Mintegy 17000 fős reguláris egységekkel kiegészített seregét Hunyadi két véres csatában verte szét: az elsőben (március 18-án) alulmaradt (ebben a csatában esett el Lépes György püspök), de a másodikban, Nagyszeben mellett március 25-én "levágták ott magát Mezét béget is, de még növendék fiának sem adtak kegyelmet". 1442 nyarán Mezid bég és serege pusztulásának megbosszulására a szultán parancsára Sehabeddin ruméliai beglerbég ütött be Erdélybe, "aki akkor híres hadviselő basa volt", a korábbinál legalább négyszer akkora sereggel, Thuróczy szerint "nyolcvanezer válogatott vitézzel, kik harci erényekben kiváltképpen jeleskedtek". A beglerbég annyira biztos volt a dolgában, hogy állítólag így intette a nyugtalankodókat: "Ha csak a sapkámat meglátja a hitetlen, ijedtében több napi járóföldre szalad. Az én kardom terhes felhő: eső helyett vért hullat. Mezidnek néztek engem? Mit féltek a gyaurtól az én szárnyaim alatt?"

Azonban – Zrínyi Miklós szavaival – "drágán megvette volna oda nem mentét, mert mind hada, mind maga gyalázatosan járt: a prédát, vitézeinek felét és egész tisztességét odahagyta" a Vaskapu-szoros mellett vívott csatában. Antonio Bonfini szerint: "Hosszú volna elmondani, mennyi páncél, mennyi aranyos ékköves kard, drága ruha és lófelszerelés, mennyi frig és perzsa módon módon készített aranyos föveg, került kezükre... Röviden, nem volt ezen a hadjáraton senki, aki utódaival együtt meg nem gazdagodott volna." Még a török krónikások is kénytelenek voltak elismerni, hogy "az iszlám serege olyan vereséget szenvedett, hogy azt mondani sem lehet".

A győztes csaták hatására (melyek nagyban hozzájárultak Hunyadi felemelkedéséhez) egyrészt "Bárhol is tört az országba a török hada, bármilyen rejtett úton is érkezett, hogy a szokott módon raboljon, mindet mindenütt balsors követte", másrészt pedig Hunyadi jóval kisebb létszámú seregekkel is győzni tudott, amely sikerek megérlelhették benne nagyobb szabású törökellenes hadjáratok szervezését (hosszú, várnai és rigómezei hadjáratok), amelyek sajnos kudarccal végződtek (szultán vezette oszmán seregeket európai hadszíntéren majd csak 1697-ben sikerül legyőzni Zentánál).

A sikertelen ostrom ugyanakkor erős ösztönzést adott az oszmán tüzérség további fejlesztéséhez, aminek eredménye nem sokkal később Bizánc és Nándorfehérvár ostromainál mutatkozott meg.

 

Borítókép: A nándorfehérvári csata. Ismeretlen, 19. századi festő munkája.

Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu

Új hozzászólás