A pozsonyi csata

Szőnyi Balázs írta 2020. 07. 04., szo - 05:24 időpontban

907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy "... decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz "elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak".

Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, "biztosra mentek". Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő, még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. A Keleti Frank Királyság egyike volt a felbomló Frank Birodalom három utódállamának, a Középső Frank Királyság és a Nyugati Frank Királyság mellett. Ez az államalakulat a Német-római Birodalom és a mai Németország „előfutára” volt a korai középkorban, IV. - avagy: Gyermek – Lajos uralkodása idején.

Lajos mindössze hét esztendős volt, amikor Forchheimben királlyá koronázták, joggal illette meg a „Gyermek” előnév. A csata idejében is csak a 14. évében járt, feltehetően nem is ő vette a fejébe, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul a magyaroktól, hanem azokban merült fel e víg gondolat, akik helyette, a nevében uralkodtak. De a történtek mégiscsak az ő nevéhez kötődnek...

Valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg. Utóbbi a Dunán támadó német hajóhad élén állt.

„Litavicus, rex Germaniae atque Boiorum, ex omni Boiaria peracto delectu Anassoburgium, novam Boiorum coloniam, se confert. adsunt episcopi, monachorum antistites, proceres Boiorum, quinto decimo calendas Iulii, anno christianae salutis noningentesimo super septimum. ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.” (Sämmtliche Werke, Zweiter Band, Erste Hälfte, Annales ducum Boiariae, Buch I-III, 657 oldal.)

Fontos és jelentős esemény volt tehát, történelmünk lényeges fordulópontja. Sajnos mind a hazai oktatás, mind a magyar média mostohán kezeli a csatát, alig-alig említve jelentőségét. Az ütközettel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy sajnos nagyon hiányosan dokumentált csatáról van szó. A pozsonyi ütközetről a korabeli források közül elsősorban a salzburgi és a sváb évkönyvek emlékeznek meg. A Keleti Frank Királyság uralkodói oklevelei közt - főleg IV. Lajos irattárában - szintén találunk forrásokat, viszont magyar részről szinte semmilyen dokumentáció nem lelhető fel. A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen Johannes Aventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel, aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit. A magyar hadtörténészek közül Torma Béla 2007-ben megjelent tanulmánya mindenképp említésre méltó, hiszen az alapos munka X. századi német évkönyvek és királyi oklevelek anyagait felhasználva dolgozza fel a csata eseménytörténetét. (Címe: Pozsonyi csata 907 július 4-5.) Kiemelném még Bánlaky József (1863-1945) hadtörténész munkásságát, aki egy 1929 és 1942 közt megjelent művében – melynek címe: „A magyar nemzet hadtörténelme” – szintén részletesen foglalkozik a pozsonyi csatával.

907-ben járunk...

Csak emlékeztetőül: a tankönyvekben leírtak szerint 896-ban történt a honfoglalás, ez pedig az úgynevezett „kalandozások kora”. Tanulhattunk róla az iskolában, mindenféle érdekeset. Lehet, rosszul emlékszem, de mintha csupa olyasmiről beszélt volna a tanító néni, hogy a vad, barbár magyarok betörtek Európába, raboltak, pusztítottak. Röviden összefoglalva: mindenféle köztörvényes és háborús bűncselekményt követtek el.

907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a 'gyengébb', kb. 40 ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő.

Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét - 40.000 lovas - négy részre osztotta. Az egyenként 10 ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.

Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget a hajóhad. Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult (40.000 ember). A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellenséges sereg 'orra előtt', éjszaka, teljes csöndben, ami akkor elképesztő haditechnikai bravúrnak számított.

Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét - még a trónszékét is - hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt (grófok, püspökök tucatjai).

A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett (Ober Enns - innen a meséink 'Óperenciás tengere'), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. Legközelebb Szent István idején, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben.

Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt - a Hazáért. Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe - a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe - nyugodjék örök békében!

 

Ahogy Johannes Aventinus annalesében áll:

„Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy... hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsburgban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek pedig a délin halad... a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére Sighard és a bajor urak, Rathold, Hatto, Meginward és Isangrim vezetik a csapatokat. De a magyarok sem maradnak tétlenek és gondatlanok, komolyan felkészülve tűnnek fel, mindent, ami hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeztek... Mintha csak fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad... elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket... a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Luitpoldot... egész csapatával együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan folyik a harc az égiek haragvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le.” Johannes Aventinus: Annales Boiorum

(Torma és Veszprémy, 2008. 214–215. Veszprémy László fordítása.)

 

Borítókép: Peter Johann Nepomuk Geiger: Schlacht bei Pressburg (1850)

Új hozzászólás