Bizony mondám néktek kedves feleim, nem jó szabadnak születni, szabadon élni. Hiszen az már mégse járja, hogy valaki nem annak és akkor tapsol, amikor kell... Nem illik fals hangon rikoltozni egy nagy közös kórusban, vagy esetleg egészen más nótát fújni, mint amit elvárnak.
Mert amióta megalapították a gravitációt, azaz, mióta fentről mindig lefelé potyognak a holmik, azóta mindig voltak és vannak elvárások. Azóta akad olyan bőven, akinek számít, hogy megfeleljen, hogy együtt tapsoljon a nagyérdeművel, még akkor is, ha ez néha piszkosul a nehezére is esik. Persze, előbb-utóbb beleszokik és ami olyan kellemetlen volt kezdetben, olyan kényelmes lesz, mint egy kitaposott régi papucs.
És azt hiszem, ezen múlik az egész. A kényelmen. Mert a szabadság olykor kényelmetlen meg veszedelmes is lehet. Az a lánglelkű ifjú költő, a mi Sándorunk, az a Petőfi is mit cirkuszolt miatta! És mi lett a vége? Jól eltűnt a segesvári csatában.
Mint ahogy már a szabadság gondolata is lassan eltűnik a világból. Akadnak, akik ügyesen összemossák a szabadossággal, ami messze nem ugyanaz. Mások meg már a gondolatától is hidegrázást kapnak, hiszen minden józan ember tudja, hogy ez a gondolat, avagy eszme gyökeresen ellenkezik mindennel, ami érték. Szerinte.
Akad, aki valójában azt sem tudja, eszik-e, avagy isszák, nem is törődik vele. Megvan a maga baja, a küzdelem a mindennapokkal, mit érdekli őt valami magasztos rizsa. Hajtani kell a megélhetésért. Nincs bilincs csuklóján, tehát ő szabad ember, mondhatja egészen nyugodtan és valahol tán még igaza is van. Pedig nem kellenek ahhoz börtönrácsok, éjszaka érkező fekete autók, kemény fogdmegek és még keményebb gumibotok, hogy a szabadságot úgy egye meg a kutya, mint lakodalmas asztalról lelopott szál kolbászt. Hopp! Volt és nincs…
A borítóképen egy jó kis tréfa 1970-ből.../Fotó adományozó: Péterffy István/Fortepan 142626.
Új hozzászólás