Hogyan (ne) vásároljunk autót?

Barta Ferenc írta 2024. 05. 28., k - 04:31 időpontban

Csak az egészen fiatalok kedvéért, akiknek még szoros kapcsolata van a tojáshéjjal, említem meg, hogy hajdan, ántivilágban nem úgy ment az autóvásárlás, mint manapság. A dolgozó besétál egy szép fényes autószalonba, válogat kedvére, aztán megveszi azt a járgányt, amelyik tetszik neki. Ha egyik sem felel meg fényességes ízlésének, átmegy egy másik szalonba és vesz ott. Esetleg a harmadikban…

Azokban a sötét időkben legjellemzőbben kétféle módon lehetett kocsihoz jutni. Az első az volt, hogy a jövendőbeli autótulajdonos beadta igénylését a nagyságos Autókerhez, aztán várakozó álláspontra helyezkedett. Esetleg jó sokáig, mert ki tudja hányadik lett az autóra várakozók sorában. Ha meg a kinézett típuson belül még olyan vad elképzelései is voltak, hogy ragaszkodott bizonyos színhez, akkor jelentősen nőhetett az amúgy se rövid, akár több éves várakozási idő.

Természetesen élelmes emberek azért lendíthettek valamit a dolgokon, ha volt ismerősük a sorszámok nagy hatalmú kezelői között, de ha nem volt, szerezhettek akkor is, kisebb, esetleg nagyobb ajándékokkal kedveskedve…

A másik lehetőség meg az volt, hogy kisétált a dolgozó valamelyik autópiacra, ahol használt járgányokat kínáltak eladásra és vett egyet magának. Ezek használtsági foka a zsír újtól egészen a szinte totálkáros roncsig terjedt és időnként többe kerültek, mint az Autókernél beszerezhető kocsik, viszont szinte rögtön hozzájuthatott az áhított járműhöz.

Mi az akkori párommal ez utóbbi lehetőséget választottuk, mert türelmetlen ifjak voltunk, mindent akartunk, de azt azonnal. Mivel nekem roppant komoly tapasztalataim voltak az autók terén – többször is vezettem dodzsemet a Vidám parkban –, neki meg ugyan volt jogosítványa, csak motorházat nemigen látott még belülről, szakértőként velünk tartott a leányzó egyik rokona, aki autószerelőként mozdította hátra a szocialista ipart.

Az autópiacon igen komoly pofával, de valójában nagyon kevés érdeklődéssel nézegettem a járgányokat, mert biztos voltam benne, hogy egyiket sem fogom sohasem vezetni. Ugyanis nem volt jogosítványom. Atyám ugyan zaklatott, hogy tegyem le a gépjármű vezetői vizsgát, mert az hozzátartozik az általános műveltséghez, de úgy döntöttem, akkor inkább maradok műveletlen.

Nem tudom, említettem-e már, hogy bulizós, kicsapongó ifjonc voltam, de annyi józan eszem azért akadt, hogy ha már az „Ön dönt, iszik vagy vezet?” kérdésre egyértelműen többnyire az első lehetőséget választottam, akkor a sebesség megszállottjaként, ne is akarjak jogosítványt. És ehhez ragaszkodtam is annyira, hogy bár a balhés évek rég elmúltak, ma sincs jogosítványom.

De vissza az autóvásárláshoz. Az első alkalommal nem akadt olyan jármű, amelyik tetszett volna nekünk, mert a leányzó a kérdésre, hogy milyen autót akar, igen határozott válasszal állt elő: pirosat! A derék rokon itt már csóválta a fejét, de azért jött velünk a második és harmadik alkalommal is, mikor egy szép sárgás kocsira rámondtuk, hogy ez jó lenne. Megjegyzem, nem tudom akkoriban ki keverte a színeket az autófényezéshez, de elvetemült fickó lehetett…

A rokon megszakértette a kocsi műszaki állapotát és rábólintott: ez tényleg jó lesz. Gondolom, tetszett neki a járgány, vagy önző fickó lehetett, mert az elkövetkezendőkben majdnem annyi időt töltött a műhelyében, amennyit mi gurultunk vele. De ezt akkor még nem tudtuk.

Boldogok voltunk. Autótulajdonosok lettünk! És egy jó kocsi komoly státuszszimbólumnak számított azokban az időkben. De az kocsi nem volt valami jó. Viszont a miénk volt…

 

 

A borítókép illusztráció! 1972. Budapest X. Albertirsai út, autópiac./Fotó adományozó: Péterffy István/Fortepan 142244.

Új hozzászólás