Jó nekem

Reggel, ahogy a konyhában álldogáltam, markomban a gyógyszereimmel – sok, nem olyan szép, de helyenként színes bogyó -, azon merengtem, hogy alapjában véve milyen jó nekem.

Azt a csúfságot ne is hánytorgassam fel, hogy ősz fejemre Krupp-acél egészségemen apróbb repedések mutatkoztak, gondoljak inkább arra, hogy milyen átok jól megy nekem, hogy ezeket a nem igazán olcsó vackokat ki tudom váltani a patikában. Igaz, amikor először kellett kicsengetnem bogyóim árát, óhatatlanul eszembe jutott, hogy abból az összegből több üveg pálinkát is vehetnék. És ha nem is biztos, hogy hosszú távon jobban érezném magam tőlük, de tuti, hogy rövid távon igen, és jobban meg is látszana rajtam a hatása.

Természetesen annak is nagyon örültem, hogy vénségemre nem is vagyok olyan nagyon beteg, mert ha az lennék, akkor még a végén beutalnának valami kórházba. Azt meg, okos ember, ha teheti, elkerüli. Nem csak azért, mert oda is magamnak kéne vinnem a bogyókat, meg a kajakiegészítést - mert az a kevés, amit adnak legalább pocsék -, de ahogy hallom, olvasom, alig veszélyesebb az ilyen kiruccanás, mint a tizenkilencedik században egy út a pápuák földjére. Igaz, a kórházakban nem esznek embert – még –, de mindenféle víg fertőzést össze lehet szedni, amitől szép lila pörsenések nőnek a dolgozón, amíg bele nem hal.

Mert kérem, gondok akadnak a tisztasággal – egyesek szerint a rég halott Semmelweis Ignác időnként fordul egyet a sírjában -, valamint egyéb úri huncutságokkal. Erről ugyan bárki meggyőződhet, aki befárad valamely közeli (köz)egészségügyi intézménybe és megtekinti valamely mosdót. Ahol, az még hagyján, hogy csak a legritkább esetben található vécépapír, de se folyékony szappan, se kéztörlő, mert minek az. Csak ellopnák… Ja, és hogy a mosdó higiéniai állapota koronként vetekszik a közmondásos, 920-as italbolt vécéjének állapotával, arra már szót se vesztegetnék.

Tudom, ilyenkor szokták mondogatni, hogy „defetista” vagyok. A hozzám hasonló tájékozatlanok kedvéért A magyar nyelv értelmező szótárából: defetista - „Háborúban, politikai harcban saját népének, saját táborának győzelmében nem bízó, kishitű magatartásával bomlasztó hatást keltő személy”. 1945-ben, Budapest ostroma idején számos dolgozót végeztek ki ilyesmiért. Ugyan, ezzel nálam még senki sem próbálkozott, de azt már javasolták, hogy forduljak fel.

Megnyugtatom, az ilyen „heves rajongóimat”, azon vagyok. Pillanatról pillanatra öregszem és már egy perccel se leszek fiatalabb, de egészségesebb se nagyon. Mindegy, húzza a dolgozó, amíg tudja, de halálozási arány az egészségügy minden kiválósága és az orvostudomány minden fejlődése ellenére, még mindig száz százalékos.

Szokták még javasolni azt is, hogy, ha annyira nem tetszik az „állami” ellátás, miért nem választom a magánegészségügyet. Ennek ezeregy oka vagyon, egyrészt, mert csóró vagyok és az drága, másrészt meg: évtizedeken át csengettem az ellátásért, most már szeretnék látni valamit a pénzemért. A többi 999-et most nem sorolom fel...

Emlegették már azt is, hogy, ha valami nem tetszik, akkor el lehet innen menni. No, nekem is pont ez jutott eszembe, de azokról, akik idejuttatták az egészségügyet, meg az országot.

A borítókép illusztráció! 1983. Kórházi osztály betegekkel és látogatókkal. Érdekes, mintha pont ilyen ágyakat láttam volna nemrégiben egy egészségügyi intézményben. De – állítólag – már az első világháború idején is ilyeneket használtak/Fotó adományozó: Urbán Tamás/Fortepan 124359.