Kérem, az úgy volt, hogy nem sokkal azután, hogy Árpád vezér nyomán befordultunk Vereckénél, felső tagozatos lettem az általános iskolában, ahová még, mint egészen védtelen kisgyermeket írattak be.
A sulinak voltak azért előnyei is. Ott ismertem meg legjobb és legrégibb cimborámat, akivel – számításaim szerint – mintegy 56 esztendeje vagyunk haverok. Viszont akadtak hátrányai is. Például tanulni kellett (volna) meg viselkedni… Ezekkel azért akadtak problémák, mert viszonylag jó tanulónak, de átok rossz gyereknek számítottam.
És ott volt még a családi örökség is… Amikor ötödikesek lettünk az új osztályfőnökünk szépen kinyitotta naplót, sorban olvasta a neveket. A szólított delikvenseknek fel kellett állniuk és elmakogniuk valami bemutatkozásfélét. Hamar sorra kerültem – „B” betűvel kezdődik a nevem – szépen, illedelmesen felálltam, bemutatkoztam és tájékoztattam a tanárnőt ki fia-borja vagyok. Jó atyám nevénél felkapta fejét és feltette a kínos kérdést: „A papád nem idejárt?”
Megnyugtattam, hogy igen, ebben a suliban végezte ő is az általánost, mi több két nagybátyám is itt kerülte az iskolát. Ezzel el is vágtam magam rendesen, mert a fater osztályfőnöke is a hölgy volt. Rajtad tartom a szemem – mondá és ezzel kijelentéssel egyáltalán nem nyugtatott meg.
Aztán szépen teltek és múltak az évek. Mint kiderült, biológiából és földrajzból – amiket az osztályfőnöknőnk oktatott – hozom a négyes, ötös szintet, de – és ezzel nem felvágni akarok – az ellenőrzőkönyvbe történő kényelmetlen beírások tekintetében valószínűleg sikerrel nevezhettem volna az országos bajnokságra. Már, ha ebben a „sportágban” rendeztek volna országos bajnokságot.
Nyolcadikban az összes osztálytársammal egyetemben érdeklődve vártuk, hogy mikor oktatják majd az ember szaporodását. Tudtuk, hogy lesz ilyen, benne volt a tankönyvben. Készültünk rá, hogy végre eldőljön a nagy vita: a gyereket a káposztaföldön találják-e, avagy a gólya hozza. Voltak olyan unortodox gondolkodók, úgy nagyjából az osztály 99,99 százaléka, aki egészen mást véltek tudni erről a kérdésről, de azért jobban szerettünk volna biztosra menni.
Nos, nem tudtunk meg semmit. Az ember szaporodása részt egyszerűen kihagytuk. Továbblapoztunk a tankönyvben és jött a következő lecke.
Ellenben a mutter nevetve jött haza az egyik szülői értekezletről. Az ilyesmi talán még elő sem fordult vele. Megérkezvén, arról tájékoztatott atyámmal minket, hogy az értekezlet végén a tanárnő félrehívta őt meg a cimborám nagymamáját, azzl, hogy ezek a fiúk túl sokat vannak együtt és nem-e… Szóval melegek. Mert ez akkoriban még nem volt akkora divat.
Azt persze nem tudhatta a derék tanerő, hogy a kollégával olykor késhegyre menő vitákat folytattunk, hogy az Abbából melyik a jobb csaj, a szőke, avagy a vörös. Az álláspontok folyton változtak, mert egyik nap az egyikünk lelkesedet Agnetháért, a másik nap a másikunk, de akármi is volt a helyzet, abban egyet értettünk, hogy Bánsági Ildikó a legszebb magyar színésznő.
Azóta eltelt jó sok év. A cimborám is háromszor nősült, én is. Volt, hogy ő volt az én esküvői tanúm, volt, hogy én az övé. Nekem, sajnos – tudomásom szerint – nincsenek gyermekeim, neki van három. Néha elmerengek rajta, hogy meg kéne kérdezni tőle, hogy a gólya hozta-e őket, mert jó volna végre biztosat tudni. Ha már a suliban nem tanították meg…
A borítóképen 1972. Nebulók egy osztályteremben. És a tanárnő magyaráz.../Fotó adományozó: Kristek Pál/Fortepan 274901.
Külön köszönet Nagy Jánosnak, akitől a történet tippje származik. Hogy idézzem: „Egy érdekes témát ajánlanék, hogy egykor miként "világosítottak fel" minket.
Új hozzászólás