Kérem szépen az úgy volt az átkos és ántivilágban, hogy amit lehetett, azt hazavittük. Olykor azt is, amit nem lehetett. Mert, kérem, mi rajta voltunk az ügyön! Olykor a rendőrség is…
Az a mondás járta, hogy, ha miénk az ország és magunknak építjük, akkor miért ne vigyünk haza pár apróságot, hulladékot ilyesmit. Azt meg, hogy mi a hulladék, mindenki maga döntötte el. Hogy a két méteres idomvasból levágott tíz centis darab, vagy a megmaradt százkilencven centis rész, fogós kérdés volt ez koronként. De a korabeli dolgozókat nem kellett félteni. Megoldották a problémát.
Természetesen tuti, hogy nem így ment mindenütt, de voltak ilyen helyek, nem is kevés. Sokszor nem is annyira a várható haszonért csinálták, hanem csak azért, mert az adott cuccot égen-földön nem lehetett beszerezni, vagy esetleg mert a főnök azt mondta. Szól a sofőrnek, hogy ezt a rakomány sódert ugyan már a … utca 999-ben borítsa le, ahol épp az ő háza épült. És ki mondott ellent egy ilyen kedves kérésnek? A dolgozók ritkán esznek meszet…
Egész nemzedékek szocializálódtak úgy, hogy nem gond, ha hazaviszel valamit a gyárból, csak a rendész meg ne lássa. Persze, ha haver volt, az sem számított. Jutott is, maradt is, aki meg nem szállt be a buliba, legfeljebb hoppon maradt. Ha nem is mindenki, de a legtöbben nem is vették lopásszámba az ilyen akciókat. Amolyan történelmi szükségszerűségnek, esetleg nem hivatalos juttatásnak tartották, hogy működésben maradjanak a dolgok. Volt, hogy így emlegették az efféle ügyleteket: „Szocialista megőrzésre átvettük!”.
Aztán eljött a rendszerváltás. És mi váltottunk. Ami addig többnyire kicsiben ment, azt nagypályásra módosították.
Hallottam egy sztorit anno. Egy tagnak egy banknál dolgozott a haverja. Kisírt tőle egy egy papírt - miután többször megesküdött, hogy esze ágában sincs hitelt felvenni –, ami szerint a banknál komolyabb összegű hitelre jó. Ezt lobogtatva licitált gy gyárra és mit tesz a sors, meg is nyerte az árverést. Mivel egy vasa sem volt, szépen eladta a gyár vadonatúj gépeit külföldre, mert volt rá kereslet. Az így befolyt összegből kifizette a gyárat. Az épületek meg a terület a tiszta haszon volt…
Vagy mondjak egy másikat? Egy akkoriban keresettnek számító, csak „dollár viszonylatból” (1990-et írtunk) beszerezhető árucikk megérkezett a cég raktárába, ahol legott leselejtezték. És az egyik vezető közeli rokona kilóra vette meg a „selejtet”. Még jó, hogy nem fizettek neki a „hulladék” elszállításáért...
És ez csak kettő, az akkoriban kerengő történetek közül. Hogy melyik volt pletyka, melyik részben igaz, melyik teljesen az, azt ki tudja ma már megmondani. Mert akadtak húzósabb históriák is. Nálunk az volt az „eredeti tőkefelhalmozás” korszaka. Másutt is volt ilyen, erre célzott az egyik vagyonos külországi úr, mikor azt mondta: csak azt ne firtassák, hogyan kerestem az első milliómat.
Az élhetetlenebbek, meg akiknek nem annyira bírta a gyomra az ilyesmit, persze lemaradtak. De hát ők mindig lemaradnak ebben a versenyben, egészen Noé bárkájának zátonyra futása óta.
Ja, és biztosan volt, akinek ment tisztességesen is...
A borítóképen 1971. Hölgyek a "teherhordó" biciklikkel./Fotó adományozó: Szalay Zoltán/Fortepan 198490.
Új hozzászólás